Talán van olyan, hogy az emberiség ‒ ha lehet ezzel kapcsolatban egyáltalán kijelentéseket tenni ‒ ráun néha a saját álmaira. Évtizedekig, évszázadokig, folyamatosan kapja az impulzusokat, és egyszerűen elveszíti az érdeklődését. Az Auto Check Center szervizhálózat rendhagyó cikkében ezt járjuk körül, természetesen a járművek kapcsán.
Az autó, mióta kereskedelmi forgalomban kapható, mindig is a vágy egyik elsőszámú célpontja volt az átlagember számára. Egyrészt, mert a helyváltoztatás korábban soha nem érzett szabadságát, sebességét és kényelmét ígérte szinte bárkinek, másrészt, mert már a kezdetektől egy hatalmas üzlet volt, ezért a gyártók, majd a fogyasztói társadalom egész gépezete azon dolgozott, azt plántálta az emberek fejébe, hogy ez az, amiről álmodni kell. Ez jött a filmekből, a plakátokról, a hétköznapok beszélgetéseiből.
A kocsik nagyjából az 1920-as évekre olyan szinten épültek be az emberek mindennapjaiba (miközben a többségnek nem volt, de mindenki vágyott már rá), hogy megkerülhetetlenek lettek a kultúra szempontjából. A diadalmenet aztán sok évtizedig tartott: az első tömegmodellek, a háború utáni Amerika hatalmas cirkálói, a ’60-as évektől szárnyakat kapó európai autóipar, a japánok berobbanása a gyártók közé, majd ugyanez kicsit később a koreaiakkal. A lényeg, hogy az autókról mindenki beszélt, autóra mindenki vágyott. Ha volt neki, akkor egy nagyobbra, erősebbre, újabbra, ha nem volt, akkor az elsőre, egy hobbiautóra, egy sportkocsira, egy terepjáróra stb. A marketing, a kultúra és a gyártók mindig sikeresen megmondták, hogy épp aktuálisan mire kell vágyni. „Mutasd a kocsidat, megmondom ki vagy!” Az autó többet mond a tulajról, mint egy bemutatkozás. A megjelenés része lett.
Aztán a közelmúltban, nagyjából 10 éve mintha elkezdődött volna valami más. A gépezet látszólag dübörög tovább. A koreaiak után most a kínai gyártókon a világ szeme, a benzin után jött a dízel, majd újra benzin, majd a hibrid, most épp az elektromos autóknak kellene lázban tartani az embereket. A szedánokat kombik, azokat az egyterűek követték, most a SUV-ok korát éljük. Egymást érik a bejelentések az 1000+ lóerős szuper- hiper- és más sportkocsikról, hetente forradalmasítja valami a technológiát, a kerék forog, az információ dübörög, mindig, mindenkinek van még mondandója a kocsikról, az autózás jövőjéről, új fejlesztések, újabbnál újabb modellek. És mégis, az egész mögött ott lebeg valamiféle „globális elfáradás”. Egy érzés, hogy ez az egész már nem is annyira fontos. Hogy persze, aki teheti, kocsival jár, de vágyni rá, azt egyre nehezebb. A globális autóipar, mint egy mérhetetlenül nagy, civilizáció által hajtott kerék, forog, megy előre, dübörög tovább, mint egy nehéz tehervonat, ha megszűnik a hajtóerő; először észre sem venni, hogy valami változott. Még nem lassul, a hatalmas lendület még sokáig viszi. Még fontos. Még erős, még talán van olyan, akinek megéri rá felkapaszkodni. Csak az emberek. A részben spontán, részben generált kereslet, ami eddig rendületlenül hajtotta előre, az van talán eltűnőben.
A fiataloknak már nem evidens, hogy jogosítványt szerezzenek. Drága is, persze, de inkább minek? A kocsit fenntartani egy vagyon, a szerviz se olcsó, az értékvesztése miatt igazi pénzszivattyú. Drága az üzemanyag, miközben az autózás a mindenkori kormányok egyik elsőszámú fejőstehene is. A dugóban ácsorogni nyomasztó és lassú, parkolót találni sok helyen szinte lehetetlen, a helyben lakóknak is, de ha épp „helyben” lakunk, akkor ott nem lesz hely, ahova a kocsival mennénk. Ha nem szeretünk vezetni, akkor az egész csak egy rettenetes, veszélyes nyűg a nyakunkon, elvesztegetett idő, ami alatt nyomkodhattuk volna a telefont vagy ihattunk volna eperturmixot, kinek mi a vonzó. Ha szeretünk vezetni, az is rettenetes nyűg a nyakunkon, mert a városokban már nincs hol vezetni, és azokon kívül is egyre kevésbé. Mire egy öblösebb gázt nyomna az ember, bele is futott egy traffipaxba, egy sebességkorlátozásba, fekvő- vagy álló rendőrbe, rossz esetben egy másik autóba. Elszigetelnek a vezetéstől maguk a kocsik is, kivéve néhány modellt, ami épp a vezetés örömét szolgálja, de azokat úgysem tudjuk/merjük megvenni, de ha mégis, csak frusztráció a vége, lásd fent. Ha megkérdezel egy fiatalt, hogy egy új okostelefont kér vagy egy használt kocsit, egyre többen az előbbit választják, akkor is, ha telefonjuk már van, kocsijuk meg nincs.
Egyszerűen az autóbirtoklás már mintha nem lenne elég motiváló. A dolce vitáról kiderült, hogy talán csak Fellini érezte, az autóversenyzők a mai gyerekek számára nem hősöknek, hanem ufóknak tűnnek. A világban milliószám állnak az eladatlan, új autók, sok márka épp hónapokra szünetelteti a gyártást. Persze mondhatjuk erre, hogy más gyártóknak, mint a Toyota, a Kia-Hyundai vagy néhány kínai márka, még megy a szekér, és ez pénzügyileg igaz is. Persze, vesznek még autókat, használják is, nő az állomány stb. De golyóstollat is sokan használnak, mégis keveseket hoz lázba. Mintha a társadalom fordult volna el ettől az egésztől. A városok egymás után hozzák az autó(s)ellenes intézkedéseket, és közeleg az idő, hogy mire kijön az ember a közértből, környezetvédő kiskamaszok kiharapják az abroncsait.
A féktelen szabadság talán sosem létezett, ahogy az autós álom is örök illúzió, és persze, máskor is volt már rossz a helyzet. A nagy gazdasági válság (nem a 2008-as, hanem az 1929-es) például pazar autómárkák tucatjait söpörte el, Amerika autóipara is évtizedek óta tántorog. Úgy tűnik, hogy most az európai gyártókon a sor, és nem lennénk meglepve, ha 10 év múlva jóval kevesebb márka és típus gördülne ki az „öreg” kontinens gyáraiból. Mindezt egyenként meg lehet magyarázni közgazdasági eseményekkel, sokan meg is teszik, mi pedig nem vagyunk közgazdászok. Nehéz is megfogalmazni mindezt. Miközben globálisan növekszik a jólét (nem mindenkinek és nem egyformán, de összességében azért igen) és egyre többen engedhetnék meg maguknak, hogy autót tartsanak, mintha egyre kevesebbek számára lenne a vágy titokzatos tárgya.
Mondjuk úgy, hogy az emberek lelkének egy része azóta a kocsikban lakott, mióta feltalálták, és most mintha kezdene visszahúzódni onnan. Ezzel együtt nem aggódunk, hogy holnap vagy 30 év múlva ne lenne autó, amit hozzánk hoznak javítani, de mégis: van valami a levegőben. Valami más közeledik, miközben az autó – nem mint használati tárgy, de mint álom – lassan szertefoszlik ébredés után.
Képünk illusztráció. Forrás: timelessmoon.getarchive.net