Egyre több helyről hallani, hogy az önvezető autók hamarosan meghódítják az utakat, de legalább ugyanennyien figyelmeztetnek arra is: még hosszú, rengeteg fejlesztésen és teszten átívelő út vezet odáig, hogy ténylegesen ezekre a járművekre épüljön a közlekedés. A villámgyors térhódítás gátja pedig egyelőre nem más, mint az ember.
Az autógyártók azt ígérik, most már tényleg csak néhány év kell ahhoz, hogy piacra dobjanak olyan önvezető autókat, amelyek bizonyos körülmények között képesek külső beavatkozás nélkül közlekedni, de adott esetben visszaadják az irányítást a vezetőülésben ülő sofőr kezébe.
Ez az átmeneti lépcsőfok kikerülhetetlen az önvezető autók „evolúciójában”, azaz először a passzív, de mégiscsak reagálni tudó emberrel a fedélzeten kell bizonyítsanak a robotjárművek, mielőtt eljönne a teljesen üres autók kora. Szakértők szerint ebben a köztes időszakban például remekül alkalmas az önvezető technológia az autópályán haladásra vagy épp a dugóban araszolásra – azaz két olyan szituációban, ami az emberek nagy részének már-már monoton, vagy egyenesen idegesítő.
Éppen ezért folyamatosak azok a vizsgálatok, amelyek ezt a közelgő, furcsa „hibrid” helyzetet modellezik, vagyis azt, hogyan hat a vezetőkre, ha egy önvezető kocsi kormánya mögött „utaznak”. Nemrég a Nottinghami Egyetem végzett átfogó kutatást a kérdésben, az eredményeik pedig meglehetősen ijesztőek lettek.
A szimulációban 49 sofőr vett részt, akiket igyekeztek életkor, nem és autóvezetői tapasztalat alapján is a lehető legváltozatosabb körből kiválogatni. Az alanyok heti öt napon át napi 20-30 percet ültek az önvezető autó volánja mögött. Előbb maguk vezettek, majd a tesztpályára érve átadták az irányítást a szoftvereknek. Később pedig kaptak egy jelzést, hogy 60 másodperc múlva vissza kell venniük az irányítást.
Azt, hogy a résztvevők többsége (egészen pontosan 80%-a) mit csinált, amíg az autó magát vezette, talán mindenki kitalálja, aki nyitott szemmel jár az utcákon, tömegközlekedési eszközökön: a mobilját nyomkodta. Volt, aki könyvet hozott magával a kísérletre, mások a sminkjüket igazgatták, de akadt olyan is, aki elszundított. Amikor pedig megkapták az értesítést, hogy helyezzék magukat készenlétbe, szinte kivétel nélkül összezavarodtak. Jellemző volt, hogy még a lábukra is le-letekintgettek, hogy jó pedálokra léptek-e rá, de nem egy esetben fordult elő, hogy az illető a kormányt is „elfelejtette” időben kézbe venni.
A kutatók ezek után kétségeiket fejezték ki, hogy a hosszabb időre passzív utassá váló sofőrök vészhelyzet esetén gyorsan tudnak reagálni egy-egy szituációra, vagy, hogy egyáltalán képesek zökkenőmentesen újra koncentrálni a vezetés komplex feladatára – hiszen a jelek szerint az még akkor sem sikerül minden esetben, ha temérdek idejük áll rendelkezésre a visszazökkenésre.
A „részleges önvezetés” tehát úgy fest, kényelmessé teheti a sofőrt, ezáltal a vészhelyzetek megoldása helyett egyenesen újakat teremthet a közlekedésben. Abban azért biztosak lehetünk, hogy a fejlesztések nem állnak le, és idővel tényleg felvirrad a robotautók napja. Szerencsére addig még van idő kitalálni a legbiztonságosabb megoldásokat is.