Most hagyjuk, hogy mi hajtja az autót, a lényeg, hogy mennyire. Régen egy átlagautó 100 lóerő alatt volt, a 200-250 lóerő pedig a sportkocsik, illetve luxusautók világába tartozott ‒ hangsúlyosan Európáról beszélünk, és persze, a régen is relatív. A lényeg, hogy a <100 lóerőhöz autópályán 120-130, lakott területen kívül 80-90, városban 50-60-as sebesség tartozott és tartozik, nagyjából évtizedek óta. Hogy ez sok vagy kevés, az vérmérséklet kérdése és szituációfüggő, hozzátéve, hogy nem vagyunk ellene tempós haladásnak, hiszen gyorsan menni jó, gyorsan kanyarodni még jobb, de az a legjobb, ha a végén ember és technika is épen, elégedetten és fokozatosan tud visszahűlni.
Később az autók egyre erősebbek lettek, és erősödnek a mai napig ‒ miközben persze még az erejüknél is nagyobb ütemben lettek biztonságosabbak és megbízhatóbbak. A felsőbb osztályokban már szinte természetes a 3-4 másodperces 100-as sprint, ami persze nem áll meg 100-nál. A középkategóriás autók ma inkább 150+ lóerősek, de egy városinak mondott kisautó is jellemzően 85-100 lóerő körül van. Ehhez az átlagautókban legalább 170-es, de inkább 200+-os végsebesség társul, míg a hazánkban a GDP-hez képest felülreprezentált luxusmárkák végsebessége gyakran 250 km/h-ban van szabályozva, de persze némi plusz pénzért egy ilyen kocsit már a szalonból is ki lehet hozni „tiltás” nélkül.
Eközben a politika döntéshozói a statisztikákat nézik, amikből az derül ki, hogy a súlyos és halálos balesetek és a jármű(vek) sebessége egyenes arányban áll. A közlekedésbiztonsági szakemberek hiába mondják, hogy a helyzet azért ennél bonyolultabb, a hangjuk elvész, és az alap összefüggést még ők sem tudják cáfolni.
Ennek hatására a sebességhatárok világszerte csökkennek. Mondhatjuk, hogy gyorsul a világ, de a tény az, hogy egyre több helyen van kint az alap sebességhatárt lefelé módosító tábla ‒ amit nálunk divat kint is hagyni, akár hónapokkal az indok múlásával is. A legendás „német autópálya” szöveg is gyengül. Németországban egyre kevesebb a korlátozás nélküli szakasz, és ott, ahol van, a korlátozást szigorúan be is tartatják. Minden más európai országban is egyre gyakoribb, hogy az autópályák egyes szakaszain még az elméleti 120-130-at is csökkentik. A városokban komolyan vagy sem, de világszerte foglalkoznak az autók drasztikus sebességkorlátozásával, akár 30 km/órára. Ez persze durván hangzik, de a belső kerületekben az Európai nagyvárosokban ‒ pl. Budapesten ‒ már így is csak lépésben lehet haladni, a 30-as átlag egy munkanapon csak álom, főleg reggel és a munkaidő végén. Szaporodnak a fekvőrendőrök, a lakó-pihenő övezet táblák, és aki teheti, tetet valamilyen forgalomkorlátozó elemet az utcájába, mert a többség csak máshol szeret gyorsan menni, nem a saját háza, lakása előtt.
A két trend tehát élesen ellentmond egymásnak, egyre erősebb, nagyobb és gyorsabb autókkal egyre lassabban mehetünk. Ennek két eredménye van. Az egyik, hogy ‒ nálunk ‒ szinte senki nem tartja be a sebességkorlátozásokat. Autópályán nem lehet 130-cal menni, mert belülről levillognak, kint meg 90-es a tempó a szintén visszafojtott kamionok miatt. Aki nem araszol a belvárosban, az a külvárosban száguldozik, szinte havonta dőlnek meg a traffipax rekordok.
A másik eredmény, hogy aki hajlamos a szabálykövetésre, az megutálja az autózást, hiszen számára nincs más lehetőség, mint a folyamatos frusztráció. Látni, hogy mások gátlástalanul nem tartják be a szabályokat, és a végén többnyire ők jönnek ki „győztesen” ‒ mert bármit is mondjon ilyenkor az ember, egy atavisztikus rész az agyában tudja, hogy az nyer, aki előbb ér oda, a többi csak duma. Ülni egy autóban, ami mehetne 150-nel is, és betartani a 30-as táblát. Vagyonokat fizetni az autónk megvételére és fenntartására, aztán a városban nézni, ahogy üdvözült arccal húznak el mellettünk a biciklisek, a rolleresek, alattunk a metró, mellettünk a busz, a robogósok, de néha a gyalogosok is, a parkolás külön fejezeteiről nem is beszélve.
Olyan időket kezdünk élni, amikor az autó a szabadság jelképéből egyre inkább nyűggé válik. Igen, mi is rengeteg ilyet tudunk, amikor jó az autó, és önmagában is szeretjük a kocsikat, de tény, hogy egyre több az olyan helyzet, amikor nem jó. A statisztikák szerint ‒ nemcsak emiatt ‒ egyre kevesebb fiatalnak szerepel az autóvásárlás a céljai között.
A világ (és az autógyárak) persze igyekszik válaszolni a fentiekre. A nyűggé váló vezetést számítógépek veszik át, amiknek nemcsak reflexeik jobbak, de a türelmük is végtelen. A drága tulajdonlást egyre több helyen váltják ki megosztó és bérszolgáltatásokkal, a városi autós közlekedésnek egyre több az alternatívája, és ki tudja? Ha minden autót számítógép vezet majd, talán a sebességhatárokat is újra emelni lehet. De addig még eltelik további 20-30-50 év, tehát rajtunk, mostani felnőtteken ez aligha fog segíteni.
Addig is, tehát, ha közlekedünk, próbáljunk csillapodni. Ha igazán vezetni akarunk, menjünk ki egy pályára, vagy vegyünk egy vezetéstechnikai tréninget (minden jogsihoz kötelezővé tennénk). Ha pedig valaki csak nyugalmat szeretne, nézzen be hozzánk, hogy legalább a műszaki problémák miatt ne kelljen bosszankodnia.